Úgy döntöttem, új helyen folytatom a blogot, ott egy bejegyzésben kicsit elméláztam az okokon, amelyek között semmi különös nincs.

A továbbiakban itt leszek elérhető:

http://konyvszibilla.blogspot.com

"- Ez a lakása?

-Nem - feleltem. - Ez a zürichi nyári rezidenciám."

Jim Butcher: Pusztító vihar

[Értékelés: 5 seprűszál az 5-ből]

Kedvenc karakter: Harry, hát ki más?:)

Chicago városában működik Harry Blackstone Copperfield Dresden, a varázsló - ami azt illeti, az egyetlen varázsló, legalábbis hivatalosan. Ráadásul ő igazi, erővel, tehetséggel, képzettséggel és tapasztalattal megáldva. Éppen ezért válik egy szörnyű kettős gyilkosság gyanúsítottjává; az áldozatok szívét fekete mágiával kirobbantották a testükből - erre nem sokan képesek. A rendőrség mellett Harryt a Fehér Tanács figyelmének réme is fenyegeti, úgyhogy a férfi nyomozni kezd, hogy elhárítsa a feje fölül a letartóztatás és a halálbüntetés veszélyét.

A Molyon találkoztam ezzel a könyvvel, pontosabban Nima kívánságlistáján, és a fülszövegétől totálisan bezsongtam. Karácsony előtt beszereztem - mert mi mást vehetne az ember a barátosnéjának, ha nem azt, amire ő maga is vágyik? Csak belekukkantottam, aztán azt vettem észre, hogy mindjárt a tizedik oldalon járok, ezért inkább gyorsan becsomagoltam és borítékba celluxoztam, mielőtt mohóságom áldozatául esik. Ekkor került a kívánságlistám élmezőnyébe, és a kiadó ajánlatának köszönhetően egy hónappal ezelőtt Harry Dresden a karmaim közé került.

Fent említett barátném Anita Blake stílusához hasonlította ezt a könyvet - ez az, amire én ráharapok. Pedig mennyit csalódtam már.

De ezúttal nem.

Szegény fickó tényleg olyan, mint Anita, természetesen férfi változatban és varázsló mintában; egy alagsorban lakik, ahol többnyire gyertyával világít - mivel a varázslók közelében általában becsődöl az elektronika -, van egy farkatlan, tizenöt kilós macskája, Miszter, a pincében berendezett "műhelyében" pedig egy dévaj, nagy tudású levegőszellem, Bob, aki egy koponyában lakva osztogatja tanácsait. Imádtam olvasni, ahogy Harry főzeteket kotyvaszt (sajnos csak egyszer történik meg), és ahogy humorizál (nagyon sokszor), még akkor is, amikor nem igazán illendő. Ez a pasas egyszerre régimódi úriember és kemény macsó, bájosan esetlen és nagyon profi, nem lehet nem szeretni.

Mivel sorozatról van szó - azon kevés esetek egyike, amikor nem bánom ezt -, az író által teremtett világ még nincs teljesen bemutatva (kezdésnek el lehet olvasni @Noro karcát), de kapunk pizzázó tündéreket, rondábbnál rondább démonokat és persze mindenféle varázslást dögivel, mi szem-szájnak ingere. A krimiszál is elnyerte szerény személyem tetszését, az utolsó harminc oldal alatt pedig idegességemben megettem az összes maradék Pilóta kekszemet.

Összességében nagyon-nagyon örülök, hogy elolvashattam ezt a könyvet, és repesve várom a következő részt (Bolond hold).

Ui.: készült ám filmsorozat is.

Eredeti cím: Storm Front

Sorozat: Dresden akták 1.

Kiadó: Wizard Books - Ad Librum

Kiadás éve: 2011

Fordító: Hoppán Eszter

Ár: 2690 Ft

Az író honlapja

Nincs kedvem olvasni.
Nincs kedvem blogolni.
Nincs kedvem molyolni.
(A többiről már nem is beszélek.)


Illetve olvasok én, de valahogy átfolynak rajtam a szavak, anélkül, hogy megérintenének. Talán egy extrakönnyű női olvasmányra lenne szükségem (mondjuk SEP-re, de Fable Vis Major-sorozata is eszembe jutott, úgyis rég olvastam), hogy kicsit magamra találjak. Üres vagyok, mint egy kagylóhéj, gépiesen teszem a dolgomat, pedig másra sem vágyom, mint egy kabátkönyvre, a kedvenc franciacsíkos takarómra, egy csésze teára - na, jó, egy literre -, és hogy bekucorodjak a cserépkályha mellé, a kis kanapéra.


Nima bejegyzése megihletett, és megkértem, hogy terjessze ki játékká. Tehát most nem jelöljük be a Molyon, hogy mit olvasunk, és nem is áruljuk el. Van ebben némi nosztalgikus indíttatás - legalábbis részemről -, jó volt régen csak úgy erről beszélgetni a kommentekben, ki mit olvas, hogy tetszik neki, hogy alakul a tetszési index, vagy éppen kellemes meglepetést okozott, hogy miről van aznap post és kinél.

[Ez tegnapi post tulajdonképpen, csak éppen karbantartás volt, miért is ne.]

"Az álmoknak a pokolban nincs hatalmuk."

Neil Gaiman: Sandman - Az álmok fejedelme - Prelűdök és noktürnök

[Értékelés: 4 szövegbuborék az 5-ből]

Kedvenc karakter: Halál (tök morbid, de így van)

1926-ban járunk, Angliában. Az okkultizmussal foglalkozó Dr. Roderick Burgess meg akarja idézni a Végtelenek egyikét, Halált, hogy csapdába ejtse, de a varázslatba hiba csúszik, és helyette Sandman kerül a mágus fogságába.

Régóta kerülgettem macskamód Gaiman legendás sorozatát. Egy félelmem volt: hogy hülye vagyok a képregényekhez, hogy nem az én stílusom. És igazam lett. Dög vagyok, de jó párszor eszembe jutott, mennyire imádnám én ezt normál regény formájában (jól van, na, Dave McKean illusztrációival megbolondítva, mert a borítóképeket nagyon csíptem).

Hogy pontosan mi volt a baj, azt én se tudom meghatározni, nem láttam magam előtt a történetet - ami egy képregény esetében kész röhej, de jobban nem tudom elmondani -, és hangulatilag sem tudott megragadni. Imádtam az intertextualitását, a mitológiai utalásokat, és maga a történet is tetszett, de... nem érintette meg a lelkem, hogy ilyen csöpögősen fogalmazzak. Az se segített rajta, hogy kutyafuttában kellett elolvasnom a könyvtári határidő miatt.

Az enyhe csalódástól függetlenül folytatni fogom a sorozatot, csak nem a közeljövőben - egy időre letiltom magam a könyvtárról (is), hogy az itthoni kupacokat csökkentsem.

Eredeti cím: The Sandman 1. - Preludes and Nocturnes

Sorozat: Sandman 1.

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás éve: 2009

Fordította: Totth Benedek

Ár: 4480 Ft

Az író honlapja

Sírba viszi az embereket ez a Könyvmaraton:

-35% kedvesség, Geopen,

február 24-ével bezárólag.

(Végig se merem nézni.)

Enyhén szét vagyok csúszva (meg egy csomó mindennel elmaradva). De talán nem katasztrófa, ma láttam meg ezt a szépséget - asszem, FantYAstic_Volumes egyik polcán -, aminek a címe még szebb, mint a borítója.

Cat Hellisen: When the Sea is Rising Red

A szívem csücske ez a vagány kiadó, ezért is nyomom ki mindig ide a friss megjelenéseiket. Márciusban három olyan könyvük jelenik meg, amit nagyon várok (na, jó, Mercy Thompson amolyan újra startoló, kap még egy esélyt, és meglátjuk, hogyan tovább), A császár kémjét már korábban kidoboltam, lássuk a másik két csodát:

Richelle Mead. Ó, ez a nő nagyon tud valamit; annak ellenére, hogy látom a Vámpírakadémia hibáit, nem tudtam a sorozatról leakadni, és epedve várom a Vérvonalak következő kötetét (The Golden Lily), pedig Adrian Ivaskov nem a szívem csücske. A Georgiana Kincaid-sorozat totál független a VA-tól, de nem kevésbé tűnik érdekesnek. Adott egy démon, aki könyvesboltban dolgozik, van egy macskája, és az egyik legjobb barátja egy kisördög. Remélem, tetszeni fog ez nekem.

A borítóval viszont nem vagyok totálisan megelégedve, ezt a csajt gyorsan le kéne kapni róla, a feje nagyon ijesztő és zörögnek a csontjai.

[Megjelenés: március 22., bővebben itt.]

Mercy Thompson új ruhája viszont nagyon illik a könyvhöz, örülök, hogy a kiadó nyitott volt az olvasók véleményére, és lecserélte azt a borzalmas dizájnt, ami az első könyvön csúfoskodik.

Nagyon remélem, hogy ez a rész jobb lesz, mint a Megszólít a hold, elég közepes élmény volt számomra, és az ilyen sorozatokat habozás nélkül félbehagyom - túl sok a könyv, túl kevés az idő, és muszáj valahogy szelektálni.

[Megjelenés: március 14., az infót-képet innen hoztam.]

"De akkor is, a legelső mondat, amit leírok, mondtam, mialatt odamentem az íróasztalhoz, és kezembe vettem a papírt, melyen még mindig csak ez állt: A nők és a regény, szóval az első mondat az, hogy végzetes bárkire, aki ír, ha a nemére gondol. Végzetes, ha csupán csak férfi vagy csupán csak nő; az író nő-férfi vagy férfi-nő kell hogy legyen."

Virginia Woolf: Saját szoba

[Értékelés: 4.88 kénsárga lepke az 5-ből]

Még a régi szép időkben volt egy genderes órám, ahol szóba került a könyv, azóta szerettem volna elolvasni, de aztán valahogy elfelejtődött. Ám nemrég @rebel olvasásai között rábukkantam, és ismét fellángoló érdeklődésemnél fogva kioroztam a könyvtárból.

A kötet előélete két egyetemi előadás "A nők és a regény" témájáról, amit hossza miatt az írónő könyvvé formált, így született meg a Saját szoba, ez a hol szeszélyesen, hol következetesen kanyargó gondolatmenet, ami hol az esszé, hol a regény stílusjegyeit mutatja, így elkereszteltem esszéregénynek:)

Abban a hitben éltem, hogy ez a könyvecske irreálisan feminista; ehhez képest meglehetősen szelíd gondolatokat olvastam - hol van ez attól a megállapítástól, miszerint még a globális felmelegedésért is a férfiak hibások a kocsimániájuk és az erőszakosságuk miatt -, bár 1929 nagyon más világ volt... képzeljük csak el, ha csak engedéllyel léphetnénk be egy könyvtárba.

A cím arra a megállapításra utal, miszerint a nőknek ahhoz, hogy szabadon írhassanak, minden nyűg és kötelesség nélkül, egy saját szobára és pénzre (pontosabban évi ötszáz fontra) van szükségük. Ám, ahogy fentebb írtam, nem ez az egyetlen témája a könyvnek; szóba kerülnek a Brontë-nővérek, Charles Lamb, Austen, Shakespeare, Thackerey, templomépítés, ebéd és vacsora  ("Lévén az emberi kedély olyan, amilyen - szövedékében szív, test és szellem még egyesül, nem zárul külön rekeszekbe, ahogy pár millió év múlva majd kétségkívül fog -, a jó vacsora bizony hozzátartozik a jó beszélgetéshez. Az ember rosszul gondolkozik, rosszul szeret és rosszul alszik, ha rosszul vacsorázott."), farkatlan macska és persze maga a költészet és regényírás.

Igazából volt az, ami elbűvölt - a feminizmus, mint kezdeti hajtóerő, teljesen a háttérbe szorult, úgy látszik, magam mögött hagytam a vérfeminista korszakomat:) Hóttmindegy volt, hogy Ginny néni Woolf miről beszél nekem, én vidoran olvastam, élveztem az eszmefuttatásokat, szerettem hallani a hangját a fejemben. Nem futkosós könyv, legalábbis nekem nem sikerült úgy ráhangolódnom, hogy éppen tíz percem volt, vagy vacsora közben olvastam pár sort.

A következő olvasmányom Ginny nénitől Virginia Woolftól a Flush lesz, Barrett-Browning miatt (és mert az könnyű, bevallom), hogy azután mi fog következni, azt nem tudom, ezért a szíves segítséget őszintén fogadom. Vagyis szívesen fogadom az őszinte segítséget.

Ui.: természetesen ezt sem lehet kapni. De legalább a Veszedelmes viszonyokból már van sajátom.

Eredeti cím: A Room of One's Own

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1986

Fordította: Bécsy Ágnes

Ár: [passz]

"Szerelem: egyetlen szó, egy leheletfinom dolog, nem szélesebb vagy hosszabb egy élnél. Az is: él, penge. Belevág az életed közepébe, mindent kettészel. Előtte és utána. A világ széthullik a két oldalra.

Előtte és utána - és közben, benne a pillanatban, ami nem szélesebb és hosszabb egy élnél."

Lauren Oliver: Delírium

[Értékelés: 4.5 zoknis riszálás az 5-ből]

Kedvenc karakter: Hana

A regény az USA betegség által szétszabdalt területén játszódik, elkerített városok ellenőrizetlen, vad területek váltják egymást. Időben több mint hatvannégy évet ugrunk előre; ennyi ideje nyilvánították betegségnek a szerelmet, amelynek már a gyógymódját is megtalálták, de erről a polgárok keveset tudnak. A kúrát követően az emberek kiegyensúlyozottak, harmonikusak lesznek, elégedetten élik mindennapjaikat.

A Portland városában élő Lena Haloway alig várja, hogy átessen a beavatkozáson, és az előtte való iskolai vizsgákon, valamint a kiértékelésen, melynek alapján eldől a sorsa: továbbtanulhat-e és hogy ki lesz a párja, akivel leéli hátralévő életét. A kiértékelés napján azonban fenekestül felfordul az élete egy rakás megvadult tehénnek köszönhetően...

YA-fronton afféle vízválasztó volt nekem ez a könyv, tele lett a topánom a műfaj kliséivel. Utána még lecsúszott A szellemidéző, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, úgyhogy utolsó tetszetős ifjúságiként könyvelem el magamban a Delíriumot:)

Tulajdonképpen semmi extra nincs benne, ezért az írónő stílusára fogom, hogy tetszett a történet; Lena tölti be az Átlagos Lány szerepét, akinek lassan felnyílik a szeme a rendszert illetően a Szerfelett Jóképű Ifjú segédletével, és ne felejtsük ki Hanát a sorból, Lena legjobb barátnőjét, aki már eleve nyitott szemmel jár, egy szabad szellem, önálló akarattal rendelkező, magabiztos lány, az ő karaktere sokkal árnyaltabb, mint a főszereplőé. Hanáról egyébként kísérőnovella is íródott, amely négy napig ingyen elolvasható, @FantYAstic_Volumes karcában lehet kutakodni a link után.

Leginkább a Lena édesanyjáról emlékeket szerettem, aki fantasztikus ember volt, ám rossz helyre/időben született - elképesztő, hogy valakire azért undorral tekintenek, amiért megvigasztalja a hasra eséstől megszeppent gyerekét [lehet, hogy a kis Lena nem hasra esett, de a könyv nincs nálam, nem tudok utána nézni]. Ebből is nyilvánvalóvá válik, hogy a Konzorcium nem csupán a szerelemre való hajlamot csonkolja ki az emberekből, hanem minden érzést; azaz lélektelen zombikká változtatja őket, olyan lényekké, amelyek talán már nem is tekinthetők embernek.

A másik kedvencemet a leírások, a színábrázolások alkotják (nem akar Lauren Oliver felnőtt regényt írni?), mint például ez: "Ugyanekkor azonban az öböl is feltárul előttünk - nyugodtan, simán és szürkén, mint az üveg vagy a fém. A láthatáron parázslik az ég; rózsaszínben és sárgában lángol." A fontos szerepet betöltő tenger és a Vadon a természet végtelenségét szimbolizálja, bármi történik is Lenáékkal, vagy akár az egész állammal, a világgal, az erdő és a tenger mindig ott lesz, a télre tavasz jön, majd nyár és ősz, ahogy az idők kezdete óta.

És tudom, hogy ciki, de a végén egyre gyorsabban lapoztam a könyvet, hogy megtudjam, mi... áá, nyavalyás függővég, lassan ez is divattá válik, még néhány ilyen regény, és totál érzéketlen leszek rá.

Összességében nem volt rossz, elnyámmogtam rajta, úgy is mondhatnám, hogy a jobbfajta YA-k közé tartozik - a Matchednél ezerszer jobban tetszett. De a 43. szonettért nagyon hálás vagyok neki.

Természetesen már megint egy sorozattal nézünk farkasszemet, mire a Pandemonium megjelenik, igencsak elfelejtem a részleteket, hogy a devla rúgja meg.

Ui.: azért egy ilyet benne hagyni elég nagy baki.

Eredeti cím: Delirium

Sorozat: Delirium 1.

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Kiadás éve: 2011

Fordította: Heinisch Mónika

Ár: 2990 Ft

Az írónő honlapja

Szép zőőőd hááááz:

Kate Kae Myers: The Vanishing Game

Jó régen (két napja) volt post, most kaptok egy másodikat is, bár amit zombiállapotban - jelen esetben fakutyás vigyorgással kiegészítve - szoktam összegányolni, abból sok jó nem szokott származni.

Egyrészről mostanában nem volt kedvem postot írni, pláne nem recit/ajánlót, hogy miért, az rejtély, de hátha hamarost megjön az ihlet (azt nem mondom, hogy a múzsám a fejemre sz*rik, ahogy Stephen King szokta ékesen kifejezni magát).

Az elvonó második körét csúfosan elbuktam. Az elsőt 33 napig bírtam ugyebár, aztán jött Sherlock, majd a "szép Dickens", de azért büszke volt magamra kicsiny kis szívem, az új. Most viszont egy érzelmi megingás rögtön a bűn útjára vitt, négy tételes bűn formájában a regikonyvek.hu-ról, kaptam ajándékot @Neela-tól, kaptam @vicomte-tól ajándékot (de az egyből mehetett a Jutifalira, mert nemrég olvastam el könyvtárból), aztán jön majd a Portugál levelek, néhány órája nyélbe ütöttem egy cserét, talán jön még egy ajszi, Nituskám küld nekem Keats leveleit, jaj, és még ott a Szandis rendelés, de az tényleg nem rajtam múlt.

Amikor befut az utolsó vétkem, kezdődik a harmadik elvonó, és irgalmatlanul szigorú leszek magamhoz.

Csak Európás akció ne legyen.

M.C. Scott regénysorozatáról már lehetett olvasni az Agave blogján, most pedig már a borító is megcsodálható:

Először A császár kémje nevet kapta a keresztségben, aztán új címet kapott, ami nem baj, nekem ez jobban tetszik.

Ha minden igaz, március elsején fog megjelenni.

A fülszöveget nem másolom be, mert lusta vagyok, itt el tudjátok olvasni, ahonnan a borítót és az infót is szipkáztam.

"... Vissza akartam kiáltani, hogy nem vagyunk őrültek. Csak a gyerekét összetévesztettem egy szellemmel, ennyi az egész!"

Kelley Armstrong: The Summoning - A szellemidéző

[Értékelés: 3 csodacsibe az 5-ből]

Kedvenc karakter: Derek

Chloé zűrzavaros élete mintha kezdene rendbe jönni; kiskorában elvesztette az édesanyját, homályos emlékek kavarognak benne egy rémületes pincéről és ijesztő emberekről (de hát mit keresne egy akasztott ember a kazán mögött?!), de végre nem ő az "új lány" az iskolában, úgy látszik, elindul nagy álmához, a filmrendezéshez vezető úton, megjön a menzesze, és, ahogy ő fogalmaz, nekiáll "élettapasztalatokat gyűjteni".

De minden megváltozik, amikor egy égett arcú gondnok üldözni kezdi a folyosón... aki évek óta halott.

Basszus, ez a könyv a Molyon mindenkinek tetszik. Még Nimának is, akivel YA fronton homlokegyenest ellentétes a véleményünk; én szeretem A Végzet Ereklyéit, ő annyira nem, én nem értem a Csitt, csitt körüli rajongást, neki egész pozitív élmény volt. A szellemidéző egy újabb ütközési pont lesz.

Pedig nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, azért őt kaptam le a polcról (egyből eszembe is jutott Nita postja, de elhessegettem a gondolatot), Austen, a Veszedelmes viszonyok és a megkezdett Saját szoba után úgy okoskodtam, rám fér valami gyengédség.

Maga a történet és az írónő által felépített világ meglehetősen egyszerű, de mivel egy trilógia első részéről van szó, a rétestészta-effektus tulajdonképpen érthető, és az is, hogy idegcincáló módon a könyv végén indulnak be az események, az enyhe függővégről nem is beszélve.

Chloé az átlagos hősnők táborát szaporítja; önbizalomhiányos, kislányosnak találja magát - könyörgöm, éppen betöltötte a tizenötöt, mégis mit szeretne, tíz évet előre ugrani az időben? -, emellett félénk (mondjuk, ki nem lenne az, ha foszladozó hullák kergetnék?) és barátai ellenére magányos. Ja, és enyhén szerencsétlen - a haját befestené, de egy gyufát képtelen meggyújtani, a krumplipucolásról nem is beszélve:) Az ő karaktere az, amelyik a legtöbbet változik, kicsit megtanul a sarkára állni és ahelyett, hogy azt tenné, amit mondanak neki, maga jár utána a dolgok igazságtartalmának. Kicsit vízszínű nekem a jelleme, Derek az, akinek igazán van egyénisége a gyerekek közül, bár az elején én is visszataszítónak találtam, kíváncsi vagyok, az ő sorsa hogyan fog alakulni.

A kiadás igényes, a borító gyönyörű és illik a történethez, de a fordítás hagy kívánnivalót maga után, több olyan furcsaság van benne, mint "csodabogárként hangzik", "hangját leeresztve", és néhol a szórend is elég kacifántos, ráfért volna még egy ellenőrző szempár.

A folytatás 2011 végén jelent meg The Awakening - Az Ébredés címmel, csak én vagyok fáziskésésben, biztos öregszem.

Ui.: A magyar cím szerintem nem a legjobb választás, de enyhe spoiler miatt nem fejtem ki bővebben.

Eredeti cím: The Summoning

Sorozat: Sötét Erő trilógia 1., Vörös Pöttyös Könyvek

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2011

Fordította: Godó Klára

Ár: 3000 Ft

Az írónő honlapja

majdnem lemaradt:

Szandi Könyvmaraton, a kiadó könyveire,

40% kedvezménnyel,

február 10-ével (péntek) bezárólag.

Eredetileg nem akartam kipostolni, de aztán felfedeztem, hogy Chloe Neill könyve (sőt, a folytatása is) is le van akciózva... Még jó, hogy A szobát már korábban megvettem.

"A megrettent pedagógus fején minden hajszál égnek meredt a borzadálytól."

Washington Irving: Az Álmosvölgy legendája

[Értékelés: 2.5 aszparágusz az 5-ből]

Kedvenc karakter: -

Pusztán kíváncsiságból olvastam el ezt a rövid, kb. harminc oldalas opuszt, az értékelésekből kiviláglott számomra, hogy szinte semmi köze nincs Tim Burton filmjéhez, ami zsengébb koromban roppant kedvemre való volt.

Mély megrázkódtatás volt számomra, hogy Ichabod Crane olyan messze van Johnny Depptől, bocsánat, az általa alakított szereplőtől, mint Makó Jeruzsálemtől; ügyefogyott, ijedős, kicsinyes, sőt, gonoszkodó, és, mint minden pasi, szereti a hasát, a szép, kacér Katrina sem a bájai miatt vonzza, hanem apja vagyona és a tekintélyes jószágállomány miatt, valósággal hedonista lakomákat fest le előttünk a jeles férfiú képzelete, aki az író bevallása szerint "a kisszerű agyafúrtság és együgyű hiszékenység keveréke volt." Emellett rettenetesen gyáva és orrhangon énekel, ja, és nyomozás helyett a kisdedek egrecíroztatásával keresi kenyérkéjét. A többi szereplő csupán egy-egy tollvonás mellette, nem is érdemelnek több szót.

A cselekmény, hörr, majdnem kész katasztrófa, az egész szituáció inkább vicces, a fájós fajtából, mintsem kísértetiesen borzongató, ráadásul a felénél még fasorba se vagyunk, a vége meg... ehh, bús csalódás. Csodálom Tim Burton fantáziáját, amiért ebből a silány-sovány anyagból ezt hozta ki. Egyedül a régies nyelvezete és az elején lévő hangulatos leírás volt kedvemre való, ha ez nincs, talán végig se olvasom.

[Mivel e-bookban olvastam - köszönet érte sztimi53-nak! -, az adatok elmaradnak.]

Nita mutatta meg ezt a szépséget:

Brandon Sanderson: Elantris

Nekem ez is nagyon tetszik:

Érdekes, korábban nem foglalkoztam a lírai műfajjal - oké, szeretem a Nem tudhatom-ot és A Reményhez-t, jaj, és A teve fohásza, meg az általános műveltség részének tekinthető műveket természetesen ismerem - mostanában viszont egymás után sorjáznak a róluk szóló postok.

Áldozatom ezúttal Sir Alfred Tennyson, és természetesen a The Lady of Shalott, mert a ballada tetszett a legjobban azon művei közül, amelyeket a neten garázdálkodva leltem fel.

életrajz a wikin, fájlalom, hogy nem részletesebb

Olvasgatok három változatot, hogy eldöntsem, melyik tetszett a legjobban, mert mindhármat nem másolhatom be, max három postban, és valószínűleg így is teszek... állj, egyáltalán közzétehetem-e én őket?

Amíg ennek utánanézek, addig csak linkeket teszek be inkább.

Vachter Ákos fordítása (2005), innen, az eredetivel együtt, és a kép is innen származik.

Vida Andrea fordítása itt.

Szarvas Szilvia fordítása meg emitt.

Vannak ám a Molyon alkotó emberek is (ha ez valakinek újdonság lenne), közéjük tartozik @Netelka is. A napokban karcolta be egyik versét, amelybe teljesen beleszerelmesedtem.

Sárhelyi Erika

Álmatlan éj

Összekarcolt asztallap a város, 
fölötte álmosan könyököl a tél. 
Az este, a jó öreg kocsmáros, 
unásig hallgatott sztorikat mesél.

Se eleje, se vége a mának – 
két állomás között elakadt vonat. 
Latyakba lépnek fahéjszín árnyak, 
némák az utcák, akár a gondolat.

Ilyenkor barackot kéne enni, 
vagy frissen sült, forró tengeri halat, 
habos fürdővízben elmerülni – 
tán kibillenne a bénult pillanat.

Hallani, mint nő a mész a csontban, 
folyékony üvegként nyúlik a csend. 
Egy álom az ablakomnak koccan, 
s a hó éjféltájt újra szitálni kezd.

(2009.)

Ez tökjó, még szerencse, hogy csak egy könyv piszkálgat, a Végzetes vonzerő (micsoda cím...), de tudok nélküle élni, pláne, hogy a Brüsszeli csipke itt csücsül a polcomon.

30-60% kedvesség, február 29-ével bezárólag,

a Librinél, nagyon sok mindenre.

Beírok néhány finomságot:

Grigorij Rjazsskij: Példaértékű ház (-50%)

Risto Isomäki: Elsodort világok (-50%)

Rose Tremain: Színarany (-40%)

Gárdonyi Géza: Ida regénye (-40%, Lazi kiadás)

Kondor Vilmos: Budapest noir (-30%)

Jane Austen: A mansfieldi kastély (-30%, Lazi kiadás)

E.A. Poe: A Morgue utcai kettős gyilkosság (-30%)

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei (-30%)

Passuth László: Medúzafej (-30%)

Elfáradtam, nincs kedvem az összes (számomra) érdekes könyvet kiírni... úgyis végignézitek:D

Több, mint egy hónapja tényleges könyvstopot hirdettem. Jelentem, az elvonó sikeres volt, kerek 33 napig tartottam magam, december 23.-ától január 26-áig. De tovább is bírtam volna, és akkor most is tartana a cölibátusom, ha...

... az Artemisz kiadó nem keres meg egy kihagyhatatlan ajánlattal, így barátibb áron juthattam hozzá ehhez a szép kicsikéhez, és ha @vicomte múlt szombaton nem hurcol be a kedvenc antikomba, ahol kb. harmadszori böngészésre szúrtam ki Sherlockot. Valamiért annyira szeretem ezt a sorozatot, nekem megvan a Sherlock Holmes kalandjai (ezt már olvastam is) és a Sherlock Holmes visszatér, és nagyon ácsingóztam ezért. Éppen meg bírtam volna állni, hogy ne vegyem meg, de már úgyis elbuktam Dickens-szel, minek mórikáljam magam?!

De csak ezt a kettőt vettem. És mérhetetlen örömet okoztak, amit már rég éreztem könyvvásárlás közben. Nekem ennyit már bőven megért az elvonó, még ha az olvasatlan könyveim száma nem is apadt - majd fog!:D

Csere, na, az viszont vót elég, sőt, még ajszit is kaptam...

... az Indiai feleséget, drága Nimától:) A fű dalol Tessa-féle csere volt, az Arche ment érte, mondanom sem kell, mennyire örültem neki. A Passuth és Flush pedig gretty hozománya, Kresley Cole Vámpíréhségét adtam érte, amit el se olvastam, és már jó ideje nem is akartam. A Flush egyébként ezért kellett, Passuth-ra pedig régóta kíváncsi vagyok.

Ja, és újra kezdtem a számolást, eme karcban fogom vezetni.

Charles Dickens: Feljegyzések fiatal párokról

Sir Arthur Conan Doyle: Félelem völgye és más elbeszélések

Karin Fossum: Indiai feleség

Doris Lessing: A fű dalol

Passuth László: A mantuai herceg muzsikusa

Virginia Woolf: Flush