"A parton számtalan pici, rózsaszín és csokoládébarna rák illegette magát, szinte lábujjhegyen sétálgattak, s mikor zseblámpánk fénye végigpásztázta őket, fenyegetően felemelték ollójukat, és végtelenül óvatosan befaroltak a vörös agyagba fúrt lyukakba."

Gerald Durrell: A bafuti kopók

[Értékelés: 4.2 dobozba zárt gumikrampusz az 5-ből]

Kedvenc karakter(ek): az állatok:D, és a Fon

Durrell bácsink ezúttal Nyugat-Afrikába, Kamerunba megy egzotikus jószágokat gyűjteni az állatkertjébe.

Én lenni Durrell-rajongó, mert én is szeretni jószág, mint ő. Igaz, nem olyan rusnya dögöket, mint a szőrös béka, óriáskígyó, szirti borz meg a szkink, ami valami gyíkszerű lényke.

Ugyanazokat tudom elmondani, amiket a korábbi regényeiről; imádom a humorát - mondjuk, ki nem -, az állatokról szóló jellemrajzokat, a csodaszép leírásokat, mint például ezt:

"Mostanra a keleti horizont szélén aranypöttyös, halványkék karima jelent meg, és fölöttünk az égboltot egyre inkább behálózó olajzöld sávokban pislákolva kihunyni készültek az utolsó csillagok."

A bafuti kopók pedig szenzációsak, Mikulás módjára viszik zsákokban, dobozokban Durrellnek az állatokat:) És a Fon, jujj, az szenzációs. Egy két lábon járó szeszkazán, mindeközben méltóságteljesen sétafikál a szép köpenyében, és imád táncolni.

Ép ésszel fel nem bírom fogni, Durrell hogy bírt ennyi állatot ellátni, pláne, hogy nem "hétköznapi" állatokról van szó, engem a saját - Durrelléhez képest jelentéktelen - seregletem is az őrületbe tud kergetni. Néha.

Eredeti cím: The Bafut Beagles

Sorozat: Vidám Könyvek

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1991

Fordította: Csejdy András

Ár: kb. 1000 Ft-tól

Annyira belegüzültem a 43.-ba, hogy felteszek még egyet [igen, tudom, rendes postot kellene már írnom, csak valahogy nem jut rá idő...]. Ha nem lennék elvonón, már lecsaptam volna a teljes Portugál szonettekre. Hüpp:(

Elizabeth Barrett-Browning: 38. portugál szonett

Első csókja csak ujjaimra hullt,
Kezemre, melyben fürgén fut a toll:
S ekéz ma fénylőbb.... Alig válaszol
Földi hangra... De friss, ha dalra gyúlt
Angyalhoz szól. Ujjamra nem borult
Még ametiszt-gyűrű sem oly komoly
Fénnyel, mint e csók. Homlokomra forr
A második- úgy látszott- de az út,
A csók útja hajamba fúlt: a Vágy
Szent koronája volt ez, édesen
Avató, hév csók olvadt rajtam át.
A harmadik csók- bíbor fényesen-
A számra omlott: és azóta, ládd,
Büszkén vallom: " Szerelmem! Mindenem!"

(Fordította: Kardos Lászó)

"Szörnyű, hogy egyedül vagyok a szobában, nem is értem, miért, hiszen az egyik ápolónő azt mondta, sokan vannak a kórházban. Hallom is őket, ritkán beszélnek, és esténként, amikor már mindenki alszik, horkolás hallatszik a falon túlról, de néha valaki felüvölt, s abba beleremeg az egész épület. Mégis, napközben csend van, jaj, micsoda szörnyű csend, csak néha töri meg beszéd és léptek kopogása. A doktor úrnak szörnyű, milyen kemény talpú cipője van."

Pataki Tamara: Ember a sötétben

[Értékelés: 3.2 sál az 5-ből]

Kedvenc karakter: -

Babette, a fiatal, hebrencs boszorkány 1914 karácsonyán Németországban tartózkodik, ahol megismerkedik Hans von Tannenberggel. A nő legnagyobb meglepetésére megkedveli a jóvágású katonát és hamarosan szerelem bontakozik ki közöttük, de az első világháború közbeszól és elszakítja őket egymástól.

Nagyon kíváncsi voltam erre a regényre, érdekes elegynek tűnt a történelem és a boszorkányság keveréke. Amitől tartottam, az a fogalmazás, hogy az íráskészség messze elmarad a tökéletestől, de ezzel semmi gond nem volt; nem akarok neveket mondani, de ha néhány mai író ilyen írókával rendelkezne, tapsikolhatna örömében.

A másik nagy akadályt a történelmi vonatkozások jelenthették volna, ám legnagyobb örömömre a leírások, az események az utolsó ágyúig rendben voltak (habár Tamara igencsak részletesebben ismeri a világháború regényhez kapcsolódó részeit, mint én). Az pedig nagyon érett személyiségre vall, hogy az érzelmi oldalt, valamint a háborúval járó vért, mocskot, fájdalmat és félelmet is ábrázolja. A boszorkányos vonallal viszont voltak problémáim, úgy tűnt, mintha utólag szőtték volna bele a cselekménybe... nagyon elnagyolt a történelemhez képest, szinte semmi konkrétum nem szerepelt, és jézusom, miféle boszorkány eszik kisállatokat?! A történet egy normál világfelépítést teljesen elbírt volna, de ehhez alighanem egy tapasztalt író szükségeltetett volna, akinek lexikális tudása és fantáziája is van, valamint mindkét, egymással ellentétes téma iránt érdeklődik. Tamara viszont még nagyon fiatal, és korához képest nagyon is rendben lévő regényt írt - a kiadás ténye pedig egy rakás cseresznye a habos tortán -, úgyhogy nem tudom elmarasztalni ezért a hiányosságért.

A szereplőket nem igazán sikerült megkedvelnem, Babette vitte a pálmát, nagyon ellentmondásos volt a viselkedése; az egyik oldalon Hans még az élete szerelme, utána már az elhagyásán gondolkodik... aki szerelmes, annak esze ágában sincs szakítani. Hogy Hans-szal konkrétan mi volt a problémám, nem tudom, valamiért irritált a személyisége. Marie-t pedig olyan kis semmilyen, szürke egérkének találtam. Szegény lány fantomszereplő, a fülszöveg meg sem említi az ő szálát, hiába nézőpontkarakter. Mindenesetre az elmondható róla, hogy bátor, amikor nekivág Párizsból a hazafelé, Németországba tartó útnak.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, de elég közepes élményt nyújtott. Ám, ha Pataki Tamara folytatja az írást - és remélhetőleg megtalálja a stílusát a megfelelő témával egyetemben -, kíváncsi leszek a következő regényére.

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2011

Ár: 2499 Ft

UPDATE: aki lájkolja a kiadó (Artemisz) facebook-oldalát, 25% kedvezményt kap a könyvre, és ha legalább három példányt* vesz, a kiadó elengedi a postaköltséget.

*a magamfajta fifkás könyvfüggő ezt úgy oldja meg, hogy bűntársakat keres.

Andiamo javasolta, én is totálisan odavagyok érte:

Charles Dickens: Feljegyzések fiatal párokról

Komolyan mondom, kiválóan szórakozom eme irományon, lehet, hogy illetlenség, de nem bírom vigyorgás nélkül megállni:

"Bebújtam vele a takaró alá, és elkezdtem csókolózni a levéllel, mintha... Belátom, nem illik egy levéllel csókolózni, de nem bírtam visszatartani magam."

"Mindig azt mondják nekünk, hogy jószívűek legyünk, de ha egy férfiról van szó, akkor jószívűnek lenni bűn. Hát hol itt az igazság? Hát a férfiak nem épp olyan felebarátaink, mint a nők, sőt, talán még sokkal inkább!"

"Ez az alak, a maga önhitt biztonságával, nyugodtan mer aludni akkor, amikor egy vérig sértett nő még nem fizette vissza neki a kölcsönt?"

"Vajon ki az az isten, akit segítségül mert hívni, és van-e olyan isten egyáltalán, aki erősebb a szerelemnél?"

"Mentsen ki abból a szakadékból, ahová taszított, és kölcsönözze az eszét, hiszen az enyémet elvette."

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok (Kriterion Könyvkiadó, 1973, fordította: Örkény István)

"A tanítási nap hátralévő részét az osztálykönyvtár sima, kemény, zöld szőnyegén töltöttem, és mindenféle kutyaszorítóba került állatról olvasgattam képeskönyveket. Kockásra untam magam egész délután."

Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága

Értékelés: 5  hugicakiütés az 5-ből

Kedvenc karakter: George

Kiveszem a sütőből a tálcányi csokis muffint. Na, lássuk. Bekapok egy falatot. A vaj, a cukor, a kakaópor, tojás, liszt elegye lassan morzsolódik a számban. Az ízek lassan másnak adják át a helyüket. Düh. Fájdalom. Magány. Szomorúság.

Neked milyen különleges képességed van? Nincs? Azt te csak hiszed!

Rose például ételmédium. Élete a kilencedik születésnapját megelőző napon végzetesen megváltozik, miután jóízűen megdézsmálja a csokis citromtortát. Legnagyobb megdöbbenésére egy "finom elmozdulás"-t érzékel, és az összetevők íze mellett szökőkútnak törnek fel az ételből édesanyja érzései: felindultság, vágy, üresség, nyughatatlanság, elégedetlenség. Az eset után valamennyi, emberi hozzájárulással készített ételből olyasmiket tud meg róluk, amelyeket a legtöbben még maguknak sem ismernek be - köztük a saját családtagjai. Rose élete gyökerestül felfordul, képessége segítségével máshogy látja az őt körülvevő világot és saját családjának problémáit.

Amióta megláttam ezt a gyönyörű címet, szerelmes vagyok a könyvbe. Igen, elég furcsa, de pont a nekem való furcsaság, szépen beleillik Alice Hoffman, Sarah Addison Allen és a többiek által alkotott sorba. Imádom a mágikus realizmust és vadhajtásait.

"Hangulatilag" két szakaszra tudom osztani a könyvet: az elején derűs, idilli, szinte lubickoltam a jó érzésekben eme rész olvasásakor. Aztán, midőn Rose képessége kibontakozik, az atmoszféra fokozatosan elkomorul, azzal arányosságban, ahogy a lányt képessége elszigeteli a környezetétől, és ahogy egyre több titkot fednek fel előtte az ízek. A szülők nem lopták be magukat a szívembe, úgy éreztem, erőfeszítéseik ellenére nem igazán tudnak mit kezdeni a gyerekeikkel, mert annyira eltérnek az átlagtól, és ők szeretnék, ha kicsit jobban beleolvadnának a tömegbe. Teljesen elhűltem attól a jelenettől, amikor Lane azért fizet Joe-nak húsz dollárt, hogy vigyázzon a húgára, és egyszeri alkalommal Rosie is kap ugyanennyi pénzt. Az anya rajongásig szereti a fiát, de áhítatában elfelejti, hogy Joe-nak segítségre van szüksége, Rose pedig tüntetőleg a másodhegedűs szerepét kapja. Az apa szinte csak ügyvédként létezik a piros bőrmappája számoszlopai mögé bújva, a báty pedig a saját, fizika teremtette világában él. Joe fekete pillákkal árnyalt szürke szemei annyira nyugtalanítóak, hogy inkább zabpelyhes dobozt tolnak elé olvasnivalóképpen, mintsem hogy állják a tekintetét. Az egyetlen ember, aki Rose problémájával hajlandó foglalkozni (és egyáltalán hisz neki), Joe barátja, a szintén fizikabolond George. Napsugaras karakter, természetes lazasága kiváltja az emberek szimpátiáját, és naná, hogy minden lány szerelmes belé az iskolában, köztük Rose is.Ennek ellenére a történet egyik legjobb tulajdonsága a szereplők összetett jelleme, Aimee Bender mintha színes ceruzákkal rajzolta volna meg őket a kifestőkönyvébe, nem félt megmutatni gyarlóságaikat is.

A másik, ami teljesen elbűvölt, a szokatlan szófordulatok, a szép, hosszas leírások, hatalmas köszönetet szeretnék mondani a fordítónak, amiért érzékletesen tolmácsolta Bender írását. Ez az egyik kedvenc szakaszom, és nemcsak a leopárd miatt.

Rettenetesen csonka meg összefércelt ez a post, de majd holnap összeöltöm, most baromi álmos vagyok.

Eredeti cím: The Particular Sadness of Lemon Cake

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2011

Fordította: Komló Zoltán

Ár: 2490 Ft

Az írónő honlapja

Az agyam eldobom, hogy a Delírium már a második YA disztópia - a másik a Matched volt, Dylan Thomas-szal és Robert Frosttal -, amelyben fontos szerepe van a költészetnek. Talán mert az annyira szabad, annyira él, annyira ellentétet alkot ezeknek a könyveknek a világfelépítésével.

Ez annyira gyönyörű. Mondtam már, hogy imádom a szonetteket?

Elizabeth Barrett-Browning: 43. portugál szonett

Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!
Magosában, hosszában s széltében szeretlek.
A térnek hova lelkem elér, ha száll s felkél
a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.
Szeretlek halk vágyában a köznapoknak,
mikor a nap ragyog s a gyertya ég.
Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,
bánatom erejével, gyermekkorom hitével.
Szeretlek lélegzetemmel, mosolyommal s könnyemmel,
szeretlek elveszett szentjeim helyett
Ennél jobban csak az Úr kegyelmével,
halálom órája után szerethetlek.

(Fordította: Babits Mihály)

Persze egyből beindult a láncreakció; elolvastam a wikis cikket, ott felfedeztem Kertész Erzsébet és Virginia Woolf regényét - mármint eddig is tudtam róluk, csak fellángolt irántuk a szenvedély, hogy stílszerű legyek -, és persze a teljes Portugál szonettek is repült a kívánságlistára, alig bírtam megállni, hogy nem vessem rá magam a konyvar.hu-ra.

(Nem kapcsolódik a témához, csak úgy közlöm, hogy 28 napja nem vettem könyvet.)

A Molynak többek között az a pozitív hozadéka, hogy az ember lánya - kinek civil környezetében egy darab olvasó barát sincs - hozzá hasonló bolondokkal ismerkedhet meg, akik között végre nem érzi magát kívülállónak. Mindig szerettem volna egy olyan ismerőst vagy barátot, akivel néha összeülhetek amolyan régimódi kisasszonyos találka keretében, süti, tea, könyvek és egyéb élvezeti cikkek kíséretében. Úgy tűnik, nekem ilyen molybarátom lett @sztimi53, aki egyébként kényszerblogger is, a Debreceni Moly Klub (DMK) krónikása.

Néhányszor már tartottunk kétszemélyes molytalálkozót, de csak nemrég sikerült hosszabb eszmecserét folytatni; szerény személyem mandarinos clafoutis-t és málnadarabos csokival megbolondított muffint vitt, ő pedig isteni forró csokival fogadott engem.

Eleve szeretek sztiminél kolbászolni, pontosabban a könyvespolcai előtt, oly ritkán van alkalmam más gyűjteményét megcsodálni, az övé pedig igazán figyelemre méltó:) Sok mindenről pletykáltunk; szóba került Ward, a regényfordítás minden aspektusa, beszéltünk Anne Shirley-ről és a szép külsejű könyvsorozatokról, a Molyról, megmutattam Timinek ezt a polcot és vinnyogva hörögtünk. Ő beszélt nekem Tar Sándorról, én ajánlottam neki Moningot és a Kísértés Rt.-t. Majd egyszer ráveszem magam lelkileg, hogy elkuncsárogjam Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott-at. Ja, majd megyünk együtt könyvtárba, ottfelejtett könyvjelzőket vadászni, valamint dézsmálni is fogunk, ha már szinte egyszerre iratkoztunk be újra. Annyira megnyugtatta a kis lelkemet, hogy nemcsak én találom undoknak a könyvtárosokat.

Sajnálatos módon nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire jól éreztem magam, de fontosnak tartottam, hogy feljegyezzem magamnak ezt a rendez-voust:)

Egyszerű, mégis hatásos, és néhány moly véleménye alapján még jó is (piroscipőpiroscipő!!):

Marissa Meyer: Cinder

"... a szavak reménytelenül alkalmatlannak tűnnek, hogy elmondjam velük, amit láttam: valaki kétségbeesett, sóvárgó rosszindulat, mintha keresne valamit, ami nagyon kell neki, amire szüksége van, amit birtokolnia kell, jobban, mint magát az életet, és amit elragadtak tőle. És bárki is tette, az iránt a legmélységesebb gonoszsággal és gyűlölettel és utálattal viseltetett, ami csak erejéből telt."

Susan Hill: A fekete ruhás nő

Értékelés: 4 zseblámpa az 5-ből

Kedvenc karakter: Mr. Dailey

Halk nesz riaszt fel nyugtalan álmomból; az öreg ház fájlalja minden tagját a hideg téli éjszakában. Tapogatózva megyek le a lépcsőn, csak a hálóing suhogása és szapora lélegzetvételem hallatszik, hirtelen minden más elcsöndesül. Remegve állok a sötét folyosón, a kőpadló hidege égeti meztelen talpamat.

A korábbi nesz megismétlődik; két halk koppanás, mintha valaki várakozás közben toppantana egye-egyet a lábával, türelmetlenségét leplezve. Hirtelen megcsap az állott bőr szaga, mintha hirtelen kinyitottak volna egy évek óta zárt ajtót. Ekkor már biztos vagyok benne, hogy ő van ott. Lassan megfordulok, a gyertya fénye reszketve világítja meg kopott, fekete cipőjét, szintén fekete, divatjamúlt ruháját. Bőrét fekete árkok szabdalják, éhes csontjaira feszül. A szeme a legszörnyűbb: két mély, fekete gödör, őrültség és fájdalom táncol benne, ahogy szinte lebegve megindul felém.

Vigyázzatok, meg ne lássátok a fekete ruhás nőt!

Ebben a cipőben jár Arthur Kipps is, a 23 éves, ambiciózus fiatalember, kezdődő ügyvédi karrierrel és menyasszonnyal felszerelkezve [tisztára mint Quentin Clark a Poe árnyában]. A főnöke rábízza egyik elhunyt ügyfele hagyatékának intézését, ezért Kipps Anglia eldugott sarkába utazik, hogy átnézze a néhai Alice Drablow iratait. Az Angolnás-lápon álló, elhagyatott házat félelmetes hírnév övezi, bárkinek említi meg a kisvárosban, mindenki elsápad és senki nem hajlandó elmondani, miért rémülnek meg. Arthur kezdetben sötét babonának tartja a helybeliek félelmét, de hamarosan olyan jelenségeknek lesz szemtanúja, amelyek próbára teszik világnézetét, és mindazt, amiben eddig hitt. És kicsoda az ódivatú fekete ruhás nő, akinek sovány testét és sápadt, beesett arcát mintha valami szörnyű betegség sorvasztaná?

A könyv fülszövege elég béna, jó nagy spoilerke is van benne, szóval csak óvatosan. A történet valójában keretes szerkezetű; karácsony estéjén a már nyugdíjas Arthurt felzaklatják a családtagjai által mesélt idétlen kisértettörténetek, olyan emlékeket kavarva fel Kippsben, amelyeket erőnek erejével lelke legmélyére űzött ép esze megőrzése érdekében. Ám a múltban történtek nem hagyják nyugodni, ezért a férfi úgy dönt, papírra veti fájdalmát. Ezután következik a tulajdonképpeni történet, amely miatt kezünkbe vesszük a könyvet.

Szeretem a ghost storykat, pláne, ha gótikus hangulatúak, ezért nem volt kérdéses, hogy rávetem magam a könyvre, mint macska a maradék pörköltre. Maga a történet szerintem eléggé egyszerű, legnagyobb erénye az általa keltett hangulat, Hill jól alkalmazza a régi kísértettörténetekre jellemző, gótikus eszközöket. Ehhez a legideálisabb olvasási körülmény az éjszakai, elalvás előtti molyolás, amikor titokzatos neszek járják át a házat, és ijedtünkben összekoccan a fogunk. A több mérföldnyi kihalt környezet, az ezüstösen csillogó lápvidék, a hirtelen leszálló, fátyolszerű köd és a titokzatos hangok, sikolyok ideális kísértettanyává teszik a komor Drablow-házat, nem lenne merszem ott éjszakázni, még többedmagammal sem.

Az elején kicsit nyögvenyelősen ment az olvasása, de amint sikerült kellően behergelnem magam szellemügyileg - egy több mint 100 éves házban lakva ez nem tart sokáig -, már könnyedén átcsusszantam a könyv lapjai közé, a Drablow-házba, szegény Arthurra néhányszor én is ráhoztam a frászt. A befejezés különösen tetszett, olyan nekem való, de azért néhány mondat még ráfért volna a hangulat miatt.

Ui.: Az eredeti borító jobban tetszik.

Ui2.: egyik és másik képes karcom a könyvről, de a képek is megnőnek kattintásra.

Ui3.: és jön a film is, ennek tiszteletére jelent meg újra a könyv is (legalább ennyi haszna volt;)

Eredeti cím: The Woman in Black

Kiadó: Partvonal

Kiadás éve: 2011

Fordította: Gieler Gyöngyi

Ár: 2490 Ft

Az írónő honlapja

________________

Képek innen és innen

Elvonókúrám ellenére - már 24 napja nem vettem könyvet! - úgy-ahogy figyelemmel kísérem az eljövendő megjelenéseket. Olyan ez, mint egy alkoholistának gyümölcslevet inni a hajdani kedvenc kocsmájában. Illetve, nem is olyan, honnan tudjam, annyi piát se ittam még, ami egy imádkozó sáskát kiütne.

[A borítók kissé megtévesztőek, sok könyvnek még nincs képesfele.]

John Banville: Végtelenek - már megjelent

Még A tengert sem olvastam (de majd fogom!), ám ennek

annyira csábító a fülszövege,

hogy ihaj.

Bár az ára elég szép, mit mondjak.

Vanora Bennett: Hölgy mókussal és seregéllyel -

2012. január 16.

Tudor-korszak, nyami.

Joe Hill: Szarvak - 2012. február

Még A szív alakú dobozt sem olvastam (de majd fogom, haha),

viszont ez nagyon jól hangzik, a szarvak pedig

apuci egyik nagyon szeretett regényére

emlékeztetnek.

Abraham Verghese: Könnyek kapuja - 2012. február 2.

Érdekesen hangzik, de a hossza miatt

inkább megvárok vele pár véleményt.

A borító nem tetszik.

Carlos Ruiz Zafón: A mennyország fogságában -

2012. február

Asszem, őt nem kell magyaráznom.

De jobb, ha elkezdek rá gyűjteni.

Hátha beteszik valami akcióba majd...

Erin Morgenstern: The Night Circus - 2012. március

Lobo karcolta be a Molyra, totál bezsongtam a hírtől,

amikor A hét borítója volt a könyv, gúvadt szemekkel

mustrálgattam, mily gyönyörű kiadás, és cirkuszos, meg

mágusos, jujj, jujj.

Richelle Mead: A szukkubusz dala - 2012. február

Félek, hogy kevésbé fog tetszeni, mint a Vámpírakadémia

világa,

de

azért kíváncsi vagyok rá.

M.C. Scott: A császár kémje - 2012. március

Ohh, Róma.

Patricia Briggs: A vér kötelez - 2012. március

Az első rész gyenge próbálkozás volt,

kap még egy esélyt, ha olyan hangulatom lesz.

Glenn Duncan: Az utolsó vérfarkas - 2012. április

Remélem, tényleg akkora szám,

mint amilyennek az Agave ígéri.

Jean-Christian Petitfils: Méregkeverők - 2012. április 17.

Néhányan már elég régóta várjuk.

Mérgek, XIV. Lajos, mi kell még?

Mert látom, hogy izgatottságot váltott ki néhány emberből, és miért ne.

"A mandragóra rokona a maszlagos nadragulyának, és föld feletti része egészen hasonló; ám a föld alatt a gyökere emberi lényeket formáz, amelyek sikítanak, amikor az ember kihúzza a növényt, ahogy az emberi lények is sikítanának, ha élve akarnák eltemetni őket."

Kép forrása: wikipédia

"... a cseresznye a hűség, a nárcisz az öröm, a lótusz a tisztaság és az igazság jele. A fűzfa a nőé, a bazsarózsa pedig a férfié. A gránátalmabimbó termékenységet hoz, az olajfa tisztességet, a fenyőtoboz pedig a hosszú élet és a gazdagság jelképe. A hajnalkát mindig kerülni kell, mert az a halálról beszél."

Kép forrása: aranyoldalak

"- Sose szeretkezz olyan nővel, aki nem ért a festett üveghez! - mondta az uralkodó komolyan, a tréfálkozás legkisebb jele nélkül. - Az ilyen nő tudatlan hárpia."

"- Te csak a szerelmesek szerelméről beszélsz - mondta a pádsáh - de mi a népnek az uralkodója iránt érzett szeretetére gondolunk. Mert nagyon vágyunk arra, hogy szeressenek bennünket.

- A szeretet ingatag dolog - felelte a másik. - Ma szeretik felségedet, de holnap talán már nem.

- És akkor? - kérdezte a pádsáh. - Kegyetlen zsarnok legyünk? Úgy cselekedjünk, hogy gyűlöletet keltsünk?

- Nem gyűlöletet, hanem félelmet - válaszolta a sárga hajú. - Mert csak a félelem tartós.

- Ne légy bolond! - mondta a pádsáh. - Mindenki tudja, hogy a félelem meg a szeretet nagyon szépen megférnek egymással."

"- Taszigáltam - mondta. - Úgy meglöktem, hogy majdnem elesett, pedig idősebb volt nálam. Nem tiszteltem, és most elment.

- Tudta, hogy szereted - vigasztalta anyját Akbar. - Tudta, hogy egy asszony lehet egyszerre rossz taszigáló és jó barátnő."

"- A város egyeduralkodója Medici. A pápa Medici. Az emberek errefelé azt mondják, hogy valószínűleg Isten is Medici, és ami az Ördögöt illeti, kétség sem férhet hozzá, hogy ő is az."

"- Doria admirális nyilván meleg szavakkal ajánlott - mondta Argalia Giuliano hercegnek, s azonnal elfogadta a nagylelkű feltételeket.

- Azt mondta, te vagy az egyetlen barbár gazember, akivel nem szívesen találkozna se szárazföldön, se vízen, még ha pucér is lennél, akár egy pogány csecsemő, és csupán egy kés lenne a kezedben. - válaszolta elegánsan a herceg."

Salman Rushdie: A firenzei varázslónő (Ulpius-ház, 2008. fordította: Greskovits Endre)

"- Nem bűn hibázni, te is tudod. Mi értelme lenne az illúzióknak, ha néha nem rombolnánk le őket?

- Ne próbálj megvigasztalni, Alex! Gyűlöllek.

- Én is gyűlöllek."

Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia

[Értékelés: 4.5 rózsaszín duda az 5-ből]

Kedvenc karakter(ek): Nadine Peterson, Alex

A Chicago külvárosában álló Fairfield gimiben van egy láthatatlan demarkációs vonala, amely elválasztja a gazdag északiakat és a szegény délieket. A tökéletes külsejű, szőke Brittany Ellis éltanuló és a hajrálányok csapatkapitánya, mindenki beképzeltnek és elkényeztetettnek látja. Alex Fuentes bajkeverő és bandatag, teste tetoválásoktól és hegektől tarkállik, mindenki drogosnak és agresszívnek látja. A két fiatal valószínűleg valamennyi felmenőjét elátkozza gondolatban a vezetéknevük miatt, ugyanis a krumplicukorkemény kémiatanár névsor szerint osztja őket párba. Alex és Brittany döbbenten fedezi fel, hogy a kezdeti, kölcsönös utálatot követően vonzalom alakul ki közöttük.

Egyesek azt mondják, a szerelem valójában nem más, mint puszta kémiai reakció, nem pedig magasztos érzelem, rózsaszín felhők vagy spirituális misztérium. Brittanyék mintha ezt a nézetet támasztanák alá: irgalmatlanul különböznek egymástól, és nemcsak a saját előítéleteiket kell leküzdeniük, ha együtt akarnak lenni, hanem a környezetük és a társadalom szemellenzőjét is el kell hajítaniuk. A legfőbb kérdés az, hogy vajon ki tudnak-e törni a maguk és a neveltetésük teremtette korlátok közül, és hogy van-e hozzá bátorságuk.

Maga az ötlet, a Romeo és Júlia-szagú szerelmi téma piszkosul átlagos, ezer és ezer könyv született ebben a témakörben. Simone Elkeles viszont olyan karaktereket teremtett, amelyek simán elviszik a hátukon ezt a klisét. Olyan aranyosan bénáznak és sóznak oda egymásnak, hogy nem tudtam vigyorgás nélkül megállni. Emellett ott van az, hogy az írónő némi komoly hátteret is felskiccelt a könnyed szerelmes történet mögé; Brittany nővére Little-kórban szenved, Shelley "hibáját" főhősnőnknek kell korrigálnia azzal, hogy tökéletes az élet minden területén, óriási nyomás nehezedik rá. Nagyon utáltam a lányok anyját, mi az, hogy szinte az összes feladatot Brittanynek passzolja át, aki egyébként tiszta szívből szereti a nővérét?

A komoly szál Alex esetében az, hogy ötéves korában a szeme láttára lelőtték az apját, később ő vette át a családfenntartó szerepét, és hogy megvédje anyját, valamint a két öccsét, kénytelen belépni egy bandába, amelyben engedelmességgel tartozik felette állóknak.

Nagyon jól szórakoztam olvasás közben, pont jó pillanatban kapott el ez a regény, de volt néhány momentum, ami miatt elmaradt az öt rózsaszín dudás élmény, főleg az Epilógus birizgált, de spoilerveszély miatt nem részletezem.

Ui.: ja, és a végére Alexék kitűnően megtanítanak spanyolul káromkodni:)

Eredeti cím: Perfect Chemistry

Nevezhetjük ezt egy sorozat első részének?

ja, és persze Vörös Pöttyös Könyv

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2011

Fordította: Neset Adrienn

Ár: 3000 Ft

Az írónő honlapja

borostyan-nak köszönhetjük a megmutogatását jajjHoffman:

Alice Hoffman: Green Heart

Nagyon jó regény a Jégviráglányok, bár még csak kb. 60 oldalt olvastam belőle. A szövegét egyszerűen imádom, a szóképeket, a felépítését, de nekem ez most sok. Illetve nem sok, csak egy gát nem engedi, hogy az összes csontomig elteljek a történettel, hogy teljesen magamba fogadjam, hogy még sokáig velem legyen és fel-felbukkanjon a gondolataim közt. Két különleges könyv - A citromtora különös szomorúsága és ez - egymás után nekem kicsit megterhelő, pláne, hogy mindkettőben központi téma az étel, bár egészen más perspektívából. Mint említettem, el tudnám olvasni, de nem adna tökéletes élményt, és ha már öt évet kellett várnom az új Laurie Halse Anderson könyvre, azt akarom, hogy tökéletes olvasmányélmény legyen.

Ennek ellenére valami húz a könyvhöz - tulajdonképpen érthető, hiszen nagyon vártam a megjelenését -, hogy olvassam, olvassam, gyerünk... anno A Highgate temető ikreivel is ez történt, végül beszuszakoltam egy rakás könyv alá, hogy ne érezzem a késztetést, és most is így tettem. Elkapott a gépszíj - amit én falási rohamnak szoktam nevezni -, ilyenkor minél több könyvet akarok elolvasni minél hamarabb. Erősen kacsintgatok a vékony és könnyed kötetek irányába. Áá, elképesztő, hogy leszokóban vagyok egy függőségről (könyvvásárlás), és kitör rajtam egy másik. Függőség-függőségben szenvedek, a szenvedélyek szenvedélybetege vagyok. Mondjuk az utóbbi néha szokott jelentkezni, és általában egy mamutpéldány elég az elmulasztásra (A szél nevét szemeltem ki gyógyírnek, Nima még hangulatcsináló idézeteket is írt ki nekem). Nem, nem tartozom azok közé, akik versenyt csinálnak az olvasásból, és ezért bármit elolvasnak, ami hamar növeli az olvasott könyvek számát (bocs mindenkitől, de sose értettem, mire jó ez); annál is inkább, mert egyre inkább hajlok afelé, hogy a tucatkönyveket - főleg az átlagos YA-regényekre gondolok - kiszelektáljam a látóteremből, mert nem adnak semmi pluszt, ami miatt megérné több napot szánni rájuk. Ezért tetszik nagyon @janeeyre mottója: "Könyvből csak a legjobbat. Nincs idő másra." Nem sznobizálásból mondom, hiszen akkor Fable-t se olvasnék; ő, SEP, az általam kiemelkedőnek érzett YA-k (pl. a fentebb említett LHA, a Méregnaplók-sorozat, stb.), meg a többi "gyengédség" kikapcsol, helyreráz, azaz ad nekem valamit. Ez mindenkinek mást jelent, nálam a chick-litek koptak ki a palettáról, mert egy idő után csak az egykaptafát láttam bennük, másnak viszont ez adja a szórakozás élményét.

Purgálásra egy régi kedvenchez nyúltam, Fable-től a Halálnak halálával-ért, talán vagy kétszer olvastam, de mivel régen volt, csak a főbb eseményekre emlékszem. Ha csömört kapok, mert túl sok mindent "ettem össze", általában újraolvasás következik, és szinte mindig egy lightos sztorié, ami újramasszírozza az agyamat, hogy szegény képes legyen új élmények befogadására.

Ha már így belejöttem, elárulom, hogy nincs toronymagas ingerenciám új könyvek iránt - mert azonnal beugrik az a polc, a rajta lévő 303 darab könyvvel, hogy már megint visszanőtt a sárkány egyik levágott feje ((olyan ez, mint a hitel)). Tehát a cél: leapasztani a mea culpás polcomat. Ehhez pedig az kell, hogy nem veszek új könyvet, szorgalmi feladatként pedig a cserét is kerülöm, bár az nem tilos. A bűntelen napokat pedig karcban vezetem, a módszert @pat-től loptam, de @vicomte is figyel, minden szenvedélybetegnek van egy felügyelője, na, pat pedig a támogatásától biztosított, olyan jólesik ez a figyelmesség:D

Rohadt hosszú lesz ez a post - úgy látszik, a grafománia is tobzódik szegény habtestemben -, de akkor is idevésem, hogy valószínűleg vissza fogok szokni a könyvtárra, mert néhány könyv annyira birizgálja a fantáziámat, hogy legalább beléjük akarok lesni, megvenni viszont nem akarom őket, ilyen pl. Schäffer Erzsébet vagy A vízköpő. És tegnap hajnalban, miközben aktívan szédültem, az ágyban fekve tervezgettem, hogy miket fogok kivenni, ha egyszer eljutok odáig, és hogy másnap micsoda gyönyörűség lesz mazsolázni a lehetséges jelöltek közül, írtam is egy szép kis listát. Ráadásul van hozzá extraédi plecsnis kihívás! Jujj, tényleg, a plecsnifüggőséget kihagytam...

"- Tartsa meg a titkát - felelte. - A titkok gyerekeknek meg kémeknek valók.

Az idegen leszállt a szekérről a karavánszeráj előtt, ahol minden utazás végződött és kezdődött. Meglepően magas volt, és útitáskát tartott a kezében.

- És varázslóknak - mondta az ökrös szekér hajtójának. - És szerelmeseknek is. Meg királyoknak."

Salman Rushdie: A firenzei varázslónő

[Értékelés: 5* okkultista csodakabát és krumpliboszorkány az 5-ből]

Indiába, Szíkrí városába érkezik a hosszú, sárga hajú idegen, Mogor dell'Amore, hogy elmondjon egy mesét Nagy Akbarnak, az uralkodónak. A történet különösen veszélyes, a nem megfelelő hallgatónak a halálát okozza, aki azonban segíti a mesélőt, csupa jó dolog köszön

A történet tulajdonképpen Itáliában kezd...

Á, nem jó ez, rúgja meg az összes macskám.

Képtelen vagyok összefoglalni négy-öt mondatban, miről szól ez a regény (de lehet, hogy az is közrejátszik a dologban, hogy nincs kedvem ún. normális postokat írni, idézet-bevezető-elemzésvagymi-adatok). Voltaképpen még abban sem vagyok biztos, hogy regényről van szó. Rengeteg történet rejtőzik benne, olyan az egész, mint egy nagy halom selyemsál, és ahogy válogatunk a kupacban, előtűnik az egyik vége, megpillantjuk alatta a másik szegélyét, a harmadik csillogó mintáját....

A könyv három részre tagolódik, először az indiai Szíkríbe megyünk, Akbar - tisztes nevén Abul-Fath Dzsaláluddin Muhammad - birodalmának új, vöröskő fő- és diadalvárosába, ahol a valóság és illúzió könnyedén egybemosódik, és aki összekeveri a kettőt, könnyen a gyilkos elefánt helyére viszik, ahol az állat halálra tapossa. Mogor dell'Amore, mint egy férfi Seherezádé, azonban könnyedén lavírozik az agyafúrt és helyenként álnok tanácsosok, feleségek, közemberek, szajhák között és Akbar, Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja előtt. Az arany tó tükre megremegni látszik, amikor lemegy a Nap.

Sok a mellékszál, kitérő, a mesélő elringatja a hallgatóit, maga a szöveg is délibáb, nemcsak Akbar palotája.

A második részben Itáliában találjuk magukat, a réveteg, merengő forróságot hamisítatlan olasz reneszánsz atmoszféra váltja fel. Firenze. A Borgiák. Pazzi-összeesküvés. Amerigo Vespucci. Hihetetlen, mennyire átszövi történelem ezt a mesének mondott akármit, szerintem saját műfajnevet kellene kitalálni rá. Nem, a komplex kevés, vagy csak én lettem elvakult Rushdie-rajongó, aki túl sokat lélegzett be Szíkrí levegőjéből.

Az utolsó részben kicsit rapszodikusan utazunk, a selyemsálak összegabalyodnak, és a végén már nem tudtam eldönteni, mi igaz és mi nem, így történtek-e a dolgok, vagy úgy.

Huhh, micsoda élmény volt. Alig várom, hogy sorra kerüljön a szerző többi könyve.

Ui.: ez a könyv egyike azoknak, amelyek értéket adnak az Ulpiusnak. Nagyon igényes kiadás, és nemcsak a gyönyörű borítóra gondolok, hanem a fordításra, a kötésre, a hibátlan szövegre.

Eredeti cím: The Enchantress of Florence

Kiadás éve: 2008

Fordította: Greskovits Endre

Ár: 4000 Ft

Az író a wikin

"Én gyógyító vagyok, gondolom, és kizárom a gonosz hangját. Nem vagyok hajlandó ölni.

De különös módon megnyugtat a tudat, hogy képes lennék rá."

Maryrose Wood: Éjmély

[Értékelés: 5 pásztortáska az 5-ből]

Kedvenc karakter: Gyom

Miután Jessamine magához tér súlyos betegségéből, rájön, semmi sem az körülötte, mint aminek látszik: apja sötét titkokat rejteget, szerelme, Gyom pedig szó nélkül eltűnt. A lány kénytelen saját magára hagyatkozni és folytatni életét, egyetlen szövetségese a Mérgek hercege, aki azonban legalább annyira ellenség, mint amennyire barát.

Majd' elepedtem a vágyakozástól, annyira vártam a Méregnaplók folytatását, ez a kedvenc sorozatom a Lybrum kötetei közül. Imádtam a sötét, gótikus hangulatát, a mérgek egyedi ötletét, még Jessie és Gyom átlagos YA-románca sem zavart, a többi tetszetős elem elvitte a hátán. Ezúttal a cselekmény sokkal pörgősebb, olyan események történnek, hogy csak pislogtam. Leginkább Jessamine változása lepett meg, álmomban nem gondoltam volna, hogy a naiv, ábrándos tekintetű lánykából ilyen fiatal nő válik. Oleander, a Mérgek hercege is nagyobb szerepet kap, és helyileg is tágabb a regény játszótere (ma a hülyén fogalmazás napja van), valamint új nézőpontkaraktert is kapunk.

Sokkal izgalmasabb volt, mint az első kötet, sajnos nagy bánatomra rövid idő alatt kivégeztem... mi lesz velem így?:S Most már nem elepedek, hanem meggebedek a várakozástól, pedig jobb lesz, ha tartalékolom az erőmet.

A képen az Alnwickben lévő méregkert egyik lakója látható... nem semmi hatása lehet a ketrece alapján.

Itt pedig egy másik, a regényben szereplő híres kertet karcoltam be.

Ui.: a borító nagyon szép lett.

Eredeti cím: Nightshade

Sorozat: Méregnaplók 2.

Kiadó: Lybrum

Kiadás éve: 2011

Fordította: Hudácskó Brigitta

Ár: 2480 Ft

Az írónő honlapja

"- Ismered a szobor készítésének történetét?

- Igen. Miután Spurius Carvilius legyőzte a szamnitákat, egybeolvasztotta a mellvértjeiket és a sisakjaikat, hogy abból formázza meg a szobrot. Az isten lenyűgöző mérete szó szerint a legyőzött ellenséges sereg méretét jelképezi. A megmaradt bronzreszelékekből a konzul elkészíttette saját életnagyságú szobrát, ami Jupiter képmásának lábánál áll.

- Ezt nem kell leírnod nekem. Nagyon is jól emlékszem rá, milyen ronda Carvilius!"

Steven Saylor: Róma

[Értékelés: 5 behemót templom az 5-ből]

Kedvenc karakter: khm... legyen Pinaria

A regény Róma ezer évét öleli fel, a megalapítás előtti kezdetektől Octavianus, azaz Augustus hatalomra jutásáig, a császárság megalakulásáig.

Huh, mi a péket írjak erről a könyvről... nagyon jó. Sokkal jobban szerettem olvasni, mint a Roma Sub Rosa-sorozatot - bár én csak Gordianus-sorozatnak hívom magamban -, azok után mindig megmaradt egy halvány unalomérzetem, elég ahhoz, hogy hosszú szünetet hagyjak két kötet között. Ez esetben nem maradt ilyen emlékem, nem voltak üresjáratok, még a politikai részeket is élveztem. Imádtam a rengeteg szereplő, homlokegyenest különböző jellemeiket, vagy éppen hasonló tulajdonságaikat (pl. az építészi tehetség fel-felbukkanását). Óó, és a szokások, hagyományok, hitek és babonák kialakulása, fejlődése! Iszonyat érdekes volt olvasni, hogy jött létre Róma, és nőtt a fejlettebb, régibb civilizációk, az egyiptomiak és a görögök fölé; vér, tombolás, erőszak, gazdagság, nagyság, őrület, győzelmek és bukások vezették a hatalom csúcsára.

Azt mondanom sem kell, hogy a családfa megpillantásánál már elvesztem:) Meg a térképek, ohh! Olvasmányossága ellenére kicsit tömény falat volt négy nap alatt lenyomni a majd' 500 oldalnyi hangyabetűt, ha egyszer kezembe kerül a Birodalom, lassan fogok rajta élvezkedni. Másrészt viszont a félezer oldal nem sok, ha végigvesszük, mennyi minden történik: Romulus és Remus históriája, a pun háborúk, Hannibal, Scipio Africanus, a Via Appia megépítése, Sulla feketelistái, a XII. táblás törvények, a Gracchusok és Caesar, érintőlegesen. Mindez többnyire külső, fiktív szereplők szemszögéből, főleg a Potitius és Pinarius család tagjain keresztül.

Imádom a Rómával foglalkozó könyveket, ez pedig különösen kedves lesz a szívemnek:)

Eredeti cím: Rome

Kapcsolódó kötet: Birodalom

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2007

Fordította: Heinisch Mónika

Ár: 3680 Ft

Az író honlapja

"Egyik novellájában Poe a szubsztancia és a bennünk lakozó árny közötti konfliktusról elmélkedik. A szubsztancia, amit tudunk, hogy tennünk kell. Az árny pedig a veszedelmes és vihogó »perverzió démona«, a sötét tudás."

Matthew Pearl: Poe árnya

[Értékelés: 3.5 máktorta az 5-ből]

Kedvenc karakter: legyen Dupin báró

Quentin Clarke, a fiatal ügyvéd kellemesnek mondható életet él: társával jól menő ügyvédi irodát vezetnek, saját névvel rendelkező [olyan bénán hangzik, hogy Glen Eliza...], hatalmas házban lakik és szerelmes egy ifjú hölgybe, akinek előbb-utóbb megkéri a kezét, ha egyszer eljut az agyáig a gondolat. Emellett Quentin megszállott rajongója a betegesnek, deviánsnak tartott költőnek, Edgar Poe-nak; amikor a férfit villámgyors szertartás keretében elhantolják és haláláról gúnyos cikkek jelennek meg, Clarke úgy dönt, utána jár a rejtélynek.

Még a 2011-es várólistacsökkentő játék keretében olvastam el ezt a könyvet, kissé köhögősen csúszott le. Igazából nem is tudom, mi volt vele a probléma, talán az, hogy Quentin olyan teszetosza volt, nagyon nem ideális főhős egy efféle rejtélykibogozós nyomozáshoz, ezért csipkelődtem a lánykérésen. A történet tárgya már annál inkább elnyerte a tetszésemet, Pearl nagyon részletesen - és, ha lehet ilyet mondani - profi módon illeszti bele egy krimibe Poe hálálát annak minden részletével együtt. Persze, lehet, hogy egy rajongó csomót találna a kákán, de én (szégyenletes módon) csak érintőlegesen ismerem a szerző munkásságát, hát még a halálát!

A költő esetleges meggyilkolásán túl van egy másik szála a regénynek, amely az egyik szereplőhöz kötődik, ez nem nagyon kötött le, csak az irodalomszagú nyomozás vonzott ehhez a könyvhöz. Eredetileg három máktortára akartam értékelni, de volt egy pont, amelynél az író olyan hatásosan elbizonytalanított és lebegtetett ebben az állapotban, hogy emiatt mindenképpen feljebb kellett pontoznom. Az a momentum Poe-novellába illő.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, de elég felemás élmény volt.

Ui.: a könyvre ráfért volna még egy átfésülés, sok az elütés, betűfelcserélés, itt a nyelvek fülekké változnak, stb.

Eredeti cím: The Poe Shadow

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2008

Fordította: Wertheimer Gábor

Ár: 2990 Ft

Az író honlapja

Részletes Poe-cikk a wikin

Update: lehet, hogy nem volt világos (kicsit csodálkozom rajta, harmadik éve így csináljuk...), de lehet javasolni borítót, felírom és felvésem mellé a szavazatot.

Nyám-nyám, ezt is úgy szeretem:) Egyelőre csak linkek, mert úgyis javasoltak még (legalábbis remélem).

Kerstin Gier: Zafírkék : I I I

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Catherine Fisher: Incarceron : I

Kristin Cashore: Fire - Zsarát

Cassandra Clare: Bukott Angyalok Városa

Maggie Stiefvater: Forever - Örökké

Andrea Cremer: Nightshade - Az őrzők

Maryrose Wood: Éjmély

Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.: I

Lauren Oliver: Delírium

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok: I

Richelle Mead: Vérvonalak

Ally Condie: Matched - Egymáshoz rendelve

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox

B.M. Grapes: Jóslatok hálójában

Sheila Kohler: A Brontë lányok

Dan Simmons: Hyperion bukása : I I

Laurell K. Hamilton: Fagyos érintés

Neil Gaiman: Tükör és füst

Rosamund Lupton: Drága Tess!

Lauren Kate: Fallen - Kitaszítva: I

Kelley Armstrong: The Summoning - A szellemidéző

Jessica Day George: Éjféli bál

Libba Bray: Az az édes, távoli harang : I

Diana Rowland: A démon jele

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér: I I

John Burnham Schwartz: Haruko hercegnő: I