"Imént meséltem, hogy az iskolaszagtól hányingert kapok; hát az ittenivel meg nem tudok betelni, maga a boldogság. Kátrány, gépzsír, villanyradiátor, forrasztópáka, műgyanta, bagó és még mi minden. Valami fenséges. Egyik nap elhatároztam, lepárlom Sufniparfümnek. Hogy beszívhassam, mikor ver az élet."

Anna Gavalda: 35 kiló remény

Kedvenc karakter: Léon apó

Grégoire-nak az isten aranykezeket adott, az égegyadtavilágon mindent össze tud rakni vagy megjavítani, kézügyessége kiemelkedő tehetsége, de az iskolai "tudománya" ezzel fordítottan arányos....

Gavaldát már sokan vádolták azzal, hogy bő lére eresztett mondanivalóját egy novella "súlyában" össze lehetne foglalni, szócsépléssel most senki nem vádolhatja; a könyv mindössze 79 - nem, nem 80 - oldal, széles margóval-sorközökkel, nagybetűvel, de annál jobban sűríti az írónő stílusát, igazi esszenciája Anna Gavaldának.

A Szerettem őt és a Szeretném, ha valaki valahol várna rám - ami újabban Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol címmel jelent meg - annyira nem tetszettek, az igazi az Együtt lehetnénk volt, féltem is egy kicsit, hogy a 35 kiló is olyan lesz, mint a fentebbi kettő, de szerencsére az Együtt lehetnénk kategóriájába esik.

A könyvecske elvileg ifjúsági regény, de elég komoly dolgokról szól, arról a két területről, ami egy gyerek lelkivilágát alapvetően meghatározza: az otthonról-családról és az iskoláról. Itt mindkettővel gáz van. Grégoire szülei állandóan marják egymást valami miatt, még nyaralni is úgy mennek el, hogy az apa és az anya felváltva vannak a fiukkal, kettesben nem is töltenek el időt, vagy Greg iskolai problémáján veszekednek, vagy máson, vagy a fiút nyúzzák, a szülők és a gyerek közötti (lelki) távolság jelenik meg, nem értik meg egymást (és ez magukra a szülőkre is igaz), s minél erősebben gyakorolnak nyomást rá, Grégoire annál jobban bezárkózik. Egyetlen ember van, aki közel kerül hozzá, feltétel nélkül bízik benne és szereti, Léon apó, a nagyapja (és milyen gyakori, hogy pont az idős nemzedék a legmegértőbb bizonyos esetekben, amikor vaskalaposságot "várnánk" tőlük), akit 17 évesen felvettek a Műegyetemre, nem szidja állandóan Grégoire-t, ütött-kopott sufnija a világ legcsodálatosabb menedéke a fiú számára.

Az iskola nekem rejtély maradt, miért nem megy Grégoire-nak, amikor egyértelműen nem buta fiú, gurulós vasalódeszkát (vagy ilyesmi) barkácsol össze az anyjának, hogy tudjon ülve vasalni, sok mindenre lehetne tippelni, a rossz tanároktól a közösségig, annyit tudunk meg, hogy nem érdekli és utálja, magatartását talán a pubertáskorral is lehetne magyarázni, ami amúgy sem könnyű szakasz, hát még rendezetlen körülmények között. Aztán történik valami, egy kisebb csodaszerűség, amitől kicsit felvontam a szemöldököm (persze hétköznapibb értelemben is lehet magyarázni), de nem mondom meg, mi lesz a vége.

Összességében nekem tetszett, hiteles történet egy olyan típusú kamasz életszakaszáról, akit hajlamosak vagyunk elintézni "lógós", "ostoba", "link" jelzőkkel -mert az intelligenciát már összekötjük a tanulmányi eredményekkel, pedig a kettő között sok esteben nincs összefüggés -, és nem gondolunk bele, vajon mi van a felszín alatt. Mert sok olyan dolog van, ami nem fekete vagy fehér.

Eredeti cím: 35 kilos d'espoir

Kiadó: Magvető

Fordította: N. Kiss Zsuzsa, 2009

Ár: 1690 Ft

Az írónőről